Mennyi minden van még, amit soha többé nem láthatunk, nem hallhatunk. Muszáj ezeken valahogy túltenni magunkat, mondhatnám túlélni. Jön egyik nap a másik után, szinte könyörtelenül, mert mi igazából szeretnénk megállítani az időt, persze nem most, hanem kicsit korábban. De hol van az a pont, volt-e egyáltalán, amire maradéktalanul azt mondhatnának, hogy az volt a tökéletes? Nincs ilyen, vagy talán mai fejjel az a korai gyermekkor tűnhet ilyennek, amiről nincs semmilyen emlékünk. Node honnan vennénk akkor, hogy az jó volt? Nincs más választásunk, nézzünk a jövőbe és örüljünk annak, amink van. És próbáljunk meg vigyázni rá. És jusson eszünkbe, mielőtt olyasmit mondanánk, mint pl. "Majd legközelebb!"...
És tényleg, ne sajnáljuk már annyira magunkat, az nem decens és ha odamegyünk a polchoz, végignézzük, milyen zenéket komponált és játszott nekünk Lali bácsi, akkor vegyük észre, hogy nagyon jó nekünk és ne legyünk a Sors irányában telhetetlenek, mert akkor sose fogjuk jólérezni magunkat. Megvan annak az oka, hogy miért kellett neki eltávoznia közülünk és miért most. Akkor is, ha fel nem tudjuk fogni.
Mielőtt még bárki rám fogná, hogy osztom az észt és cseszegetek másokat: Nem foglalkozom azzal, ki hogy dolgozza fel. De ha valakinek nagyon nehéz, ha már úgy érzi, hogy kiordította magából de még mindig fáj, talán tudok segíteni ezekkel a gondolatokkal.
|
