Kedves Szemi, Zsolt, Benzol, és Mindenki, aki valamennyire érintett (bár azt hiszem, mindannyian azok vagyunk)!
Ki akartam maradni ebből az egészből, de most mán nekem is hozzá kell szólnom. Illetve nem kell, csak szeretnék. Teszem ezt kívülállóként, aki képes egy kicsit magasabbról rálátni a dolgokra (vagy legalábbis ezt szeretné hinni magáról ), és azért gondolom, hogy relatíve kívülálló lehetek, mert nem vagyok zenész, számomra ismeretlenek a csapataitok belső ügyei, ismeretlenek a szakma ilyen értelemben vett árnyoldalai, és ismeretlenek az okok is, melyekről többen rébuszokban beszéltek. Ami azonban egyértelmű: két-három, ill. több zenekarról van szó. Zenekarokról, akik élőzenét játszanak (ami a mai világban egyre inkább jelentős érték), zenekarokról, akik legfőbb célja az volt, hogy mi jól érezzük magunkat. Tudom, hogy egyik fellépésért sem kapott egyik zenekar sem annyit, amennyire rá lehetne akasztani a "tisztességes" jelzőt, és bár a Klub is ilyen (mindenki önzetlenül segít, ahol tud), én azért azt gondolom: a zenekarok nagyon tisztességesen kitettek magukért. Nem a gázsiért jöttek hónapról hónapra a Körterembe, nem a vastapsért adták tudásuk legjavát, nem személyes, önző, és nem is anyagi okok miatt. Hanem értünk. Tudjátok, mit jelent ez 2006-ban? Én tudom. És biztos vagyok benne, hogy Ti is, mert az Illés (mint réges-rég feloszlott együttes) és rajongói klubja pontosan erről szól. Amikor első alkalommal látogattam az FMH-ba, a Tarada zenélt – számomra pedig felejthetetlen marad a prodáksön. Nagyszerű zenészek, szakmailag makulátlan, amit csináltak, nagyszerűen tudtak szórakoztatni (és ez a két dolog távolról sem következik egymásból), jóindulatú, kedves arcok voltak. Mindannyian.
Aztán később megismertem a többi zenekart is.
Meg a Klub tagjait is.
És akkor ismertem fel: a zenekarok és a Klub tagsága is emberekből állnak. Márpediglen az embereknek a sok-sok jó tulajdonságuk mellett bizony befigyel pár nem túl jó is. Rövid úton világossá vált, hogy "mindannyian mások vagyunk", és mint évszázadok óta, most is kudarcba fulladt a törekvésünk arra, hogy egymás szemével lássuk a világot. Node nem baj. Az viszont igen, hogy ez mindenféle dolgokon keresztül személyes ellentétekhez vezetett. Biztos vagyok azonban abban, hogy nem feloldhatatlan ellentétekhez, mert – remélem – egyszer rájönnek arra a felek, hogy valaha mindannyian gyereknek születtek, úgyhogy felesleges folyton viselni ezt a durcás felnőtt fapofát, játszva a büszkét, és őszintén szeretném, ha az idő múlásával minden felmerült ellentét rendeződne. Álom? Nem az. Már tudom, hogy az ilyesmi nem álom, csak kell hozzá idő, intelligencia, és az, hogy megértő szemekkel nézzünk egymásra – ne pedig át egymáson.
Ugyebár azt találtam mondani, hogy az ABSZ a legjobb. Namost: újra megjegyezném, hogy nem vagyok zenész, így a szakmai teljesítményt nem tudom tisztességesen megítélni. Aki el tudja játszani az Egy hétig tart összes akkordátvezetését, az az én szememben profinak számít – sajnos zeneileg egyelőre csak ezen a szinten vagyok. Node melyik volt az a zenekar, aki megengedte, hogy Szilvásváradon eljátsszak az ő műsoridejük alatt egy dalt? És az, amelyiknek elsőként jelent meg itt a fórumon képviselője? És az, amelyikben nincs az a hangszer, amit nem igazán szoktam szeretni? Naugye, így már talán érthetőbb, hogy én a saját szubjektív szempontjaim alapján miért az ABSZ-t találom a legszimpibbnek – ettől függetlenül a többi zenekar kvalitásai és tevékenysége alatt is fejet hajtok, és bizony
Ezúton szeretném megköszönni a Taradának a felejthetetlen estéket, a nagyérdemű és a dal előtti alázatot, az emberséget, és a kitartást – és továbbra is remélem, hogy egyszer (de inkább sokkal többször) még találkozunk. Ugyanúgy, ugyanott.
Köszönjük szépen, fiúk!
|
