Azt hiszem (hogy miért kell mindig így kezdenem? Talán tényleg azért...), hogy mi mindent magunkba akarunk szívni a világból. Amióta az eszemet tudom, erre mindig is megvolt a késztetésünk. Emiatt kevesebbet foglalkozunk magunkkal, vagy ha igen, akkor azt meglehetősen leegyszerűsítve, hol ilyen, hol olyan agytakaró homályában tesszük. A 60-as, 70-es évek világszintű szellemi megújulásában mi is egyenrangú partnerek voltunk (a lehetőségeinken belül, sőt inkább a lehetőségeinket valóban kihasználva), és ahogy mondod, a 80-as években volt az a törés, megtorpanás, ami szerintem a felgyorsult információáramlásból feltorlódott áradattá válás kezelésére, átlátására való felkészületlenség, alkalmatlanság következménye. Hogy ezt csak magunkról mondhatom-e vagy a világ más régióiról is, nem tudom, de én ilyesmit éreztem, vagy legalábbis visszatekintve ilyen képet látok.
Mindemellett ma is születhetnek legendák, de nem biztos, hogy fel is ismerjük a létüket. Annak idején senki nem gondolta volna, hogy a kedvenceink valaha is legendává válnak. Hányszor elmondták maguk is, hogy úgy indultak neki, hogy pár évet lenyomnak, aztán valami munka után kell nézniük.
Szóval, én azt hiszem, hogy születnek, csak a megosztott, agyonmanipulált figyelem jelenleg nem képes a jelentőségüket felmérni. 
Most nagyon okos voltam, de remélem, már el is múlt...   
|
